Alapítvány

Szabadhegyi Reformátusok Alapítványa 

“Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, aki irgalmasság és jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője.” Ezék.25.17

Alapítványunk általános céljai közé tartozik az egyházi és a kulturális örökségek megőrzése, védelme, egyházközségek működésének támogatása, infrastrukturális fejlesztési tevékenység és közösségi programok szervezése is.

Köszöntő Dr. Gutay Zoltán, kuratóriumi elnök tollából:

Hajnal. Kertész Imrét olvasok. Gályanapló. Azt írja, hogy a regény egyetlen lehetséges tárgya: az élet visszavétele. 

Az élet visszavétele! A z  é le t  v i s s z a v é t e l e!  Örömhír! 

Tehát visszafoglalás. Az emberi méltóság feltámasztása, a sandán keltett bűntudatból, az önértékelés az önbecsülés az emancipáció leépítéséből, megrengetéséből.  A mészárlásból. Ekkor roppan meg az ember, az ügy, a növény az épület, a közösség…  

Az alapítvány dolga is a visszavétel! Az élet visszavétele, támogatás a sandán keltett bűntudat, az önértékelés, az önbecsülés, az emancipáció leépítésének, megrengetésének sátánizmusával szemben. Az emberi méltóság feltámasztása!

Azért dolgozunk, hogy az alapítványi támogatások nyújtásával vissza lehessen venni az életet, fel lehessen támasztani a megroppant emberi méltóságot vagy legalább belőle valamit!

Soli Deo Gloria

Győr, 2021. január 27

Az odaadás bátorsága

János evangéliumában olvasunk egy gyermekről, akinek nem tudjuk nevét, származását, anyagi helyzetét. Csak annyit tudunk róla, hogy egy kulcsfontosságú pillanatban hozott egy igen bátor döntést. Jézus enni akart adni az őt követő sokaságnak (csak a férfiak ötezren voltak), ám sem nála, sem tanítványainál nem volt annyi pénz, amennyiből jól lehetett volna lakatni őket. Az egyedüli, akinél volt némi ennivaló, ez a kisgyermek volt – öt árpakenyeret és két halat vitt magával. Neki bőven elég lett volna, jól tudott volna lakni belőle. És különben is: mi ez ennyi embernek? Ha mindenkinek adna belőle, abból a kis morzsából, ami jutna, biztos, hogy senki nem lakna jól. Még ő sem. „Akkor minek is odaadni?” - gondolhatta volna. „Legalább nekem jut, ha már én gondoskodtam róla”.

Nem így gondolkodott. Tudta, hogy nála sokkal nagyobb Valaki van itt. Nála sokkal nagyobb Valaki kéri kimondatlanul is. Nem tudta, hogyan fogja jóllakatni belőle a sokaságot, nem tudta, mit tervez. Egy dolgot tartott szem előtt: ez a sokkal nagyobb Valaki kéri tőle, hogy mások szükségét betöltse. Hozott egy döntést: odaadja. Azt, amije van. Azt, ami neki elég lenne. És ekkor történt meg a csoda. Jutott mindenkinek, még neki is. Sőt, még felesleg is maradt.

Az odaadás bátorsága ez. Tudjuk, hogy olyan Valaki kéri tőlünk, aki sokkal hatalmasabb, mint mi. Az Úr. Nem tudjuk, hogyan, de tudjuk, be tudja tölteni a szükséget azzal a kicsivel is, amit oda merünk adni. Nem a feleslegből, hanem a sajátunkból, amire nekünk lenne szükségünk. A feleslegről majd az Úr gondoskodik.

És ez a csoda azóta is megtörténik újra és újra mindazokkal, akik mernek adni. Akik azt nézik, hogy olyan Valaki kéri, aki nálunk sokkal hatalmasabb, és képes megszaporítani azt a picit, amit adunk. Felemelő dolog és hatalmas megtiszteltetés, hogy arra hív újra és újra: legyen részünk az ő művében. Hogy az odaadás bátorságával nagy dolgokat vigyünk véghez azzal a picivel, amink van.

Szakács Sándor
lelkipásztor